Mielőtt megszületünk aláírjuk életünk szerződését. Egy csomó apró betűs rész van benne…nos, én azokat a mai napig nem olvasom el…A nagy baj az, hogy itt nem egy hajszárító, vagy egy melegszendvicssütő használati utasításáról van szó, hanem az életemről. Biztosan ott volt az is, hogy azt szeressük aki minket szeret, engedjük el aki minket nem, se többet, se kevesebbet ne adjunk más embernek, mint amit Ők nyújtanak felénk….

De, hogy magyarázza meg a szívének az ember, hogy nem szabad szeretnie?
Hogy nem Ő az, akinek a szeretetem kellene adni, tartogatni, amit teljes valómban rázúdítanék? Vajon ha akkor elolvasom, kicsi még tapasztalatlan lelkem felfogja, elfogadja…mára megtanultam volna a leckét?

Jó lenne előre tudni, hogy 2 ember találkozásából mi sül ki. Mennyi könnytől, fájdalomtól és csalódástól kimélnénk meg megunkat. Ilyen csudi varázsgömb hijján, viszont én kozkácztattam. Játszottam, “háló nélkül ugrottam”, és jól pofára estem!
A sebhelyek nyilván nem az arcomon díszelegnek, – bár így lenne, akkor még egy plasztikai sebész bácsi helyre tudna hozni- hanem felettébb nyálas megfogalmazásban egy  adag a rommá törött szívemen, a többi bélyeg a talán sosem volt reményeimen, és az elfuserált jövőképemen….